Csipa

A légy is egy olyan állat,

ha nem vigyázol bejárja a házad!

Légy!  Őt így nevezzük a nevén,

sokat töprengtem már e név értelmén...

Már nem ropognak a csontjaim,

már nem érzek fájdalmat, már nem értem a hitetmet, és nem látom a holnapot,

nem hiszek, és nem is remélek, de nem félek a tegnap terheitől.

Sok volt, betelt a pohár. Kár nincs, és sopánkodás sem kárhoztat.

Átkozhat aki akar,

már semmi nem zavar.

Mindent elvesztettem, és ma meg - vissza - találtam ide, magamhoz. Mert már nem vagyok annyira csipás! :-)

folyt.köv.!

Csak a radiátor ropog. Illetve kattog. De nem is a radiátor, hanem csak a cső, amelyik a meleg vizet szállítja a radiátorhoz. És miért ropog? Mert a hőtágulástól próbálja megnövelni a hosszát, de a falhoz tartó bilincsek olyan erősen vannak megszorítva, hogy csak nehezen engedik mozogni, nyújtózkodni a csövet. A megoldás? A bilincsek tartó csavarjait meg kell lazítani, hogy könnyen mozoghasson a cső. Ez a technikai probléma az újkori élet velejárója. Mert egykor bizony, egészen más típusú problémákkal kellett szembe nézniük az embereknek. Kezdjük ott, hogy nem tipikus helyzet, júniusban fűteni. Előfordul, de nem jellemző. Ha a szüleim elbeszéléseire gondolok, akkor például teljességgel lehetetlennek tűnik. Mert valahogy, az Ő gyermekkorukban tökéletesen működött volna a világ. Nyáron meleg volt, télen pedig hideg, és sok hó. Nyáron hónapokig nem esett az eső, télen pedig hónapokig havazott. Nyáron, esténként, alig várták a hűvöset……

- Egész nap a hegyeket jártam, kerestük az elkóborolt bárányokat. Vittünk magunkkal egy darab szalonnát, kenyeret és hagymát, az volt az ebédünk. A patakból ittunk. Akkoriban olyan tiszták voltak a patakok, hogy akárhol lehasalhattál a patakhoz, és ihattál belőle! Aztán már késő estére járt, amikor haza somfordáltunk. Én lerövidítettem az utat, és átvágtam a csalitoson. Volt egy vak kutyám, a Dongó. Olyan hatalmas farkaskutyaféle, keverék eb volt, óriás volt, vagy 50kilós, és nagy loboncos drótszőrű volt. Szóval vak volt, de a hallása, és a szimata nagyon jó. Kilométerekről megismert, ha mentem haza. Óvatosan kellett közelednem, mert árkon - bokron keresztül rohant felém, hogy köszöntsön, hogy rám ugráljon, leteperjen, és össze-vissza nyalogasson. Ő volt az első kutyám, és csak rám hallgatott. De néha olyan szeles volt, hogy még magában is kárt tett, úgy rohant felém, hogy néha fának rohant. Tele volt sebekkel, de nem tanult, és ha kiszimatolt engem, vagy meghallotta a hangomat, akkor a világvégére is elém rohant a háztól. Kikötni? Azt nem lehetett, mert hatalmas erejével minden kötelet, láncot eltépett…

Ropog a radiátor. Néha olyan tökéletes időközökben adja ki azt a semmihez sem hasonlítható kattanó hangot, mintha ütemet verne, óramű irányítással. A katonák masíroztak így, a kockakövön, Pesten. Úgy verték oda a talpukat, mintha kötelező lett volna. Igen. Kezdetben kötelező volt, később már élvezet. Vonultál már fémkoptatóval erősített bőrsurranóban kockakövön? Miután feltörte a sarkadat, a bokádat, miután bivalybőröd lett térdtől lefelé, akkor elkezded élvezni, és már akkor is odavered a talpadat, akkor is ballal tisztelegsz, akkor is ütemre lépsz, amikor már régen a szabadságodat töltöd, vagy már le is szereltél.

- Aztán amikor pár óra alatt össze kellett csomagolni, és indulni kellett az újhaza felé, akkor nem tudtuk elhozni Dongót. Apám hátrahívta az ólak mögé. Egy dörrenés volt. Nem kérdeztem, tudtam.  Próbáltam volna kérdezni. Kaptam volna akkora nyakast, hogy elájulok. Apám nem szerette a felesleges beszédet. Anyám sem. Nem sokat beszélgettek, csak a legfontosabb dolgokról, azt is röviden. Sok beszédnek sok az alja, mondogatta. Kérdezni sem szoktak a dolgaimról. A többieket sem. Hiszen mindenki tudta a dolgát, aztán nem is történt semmi különös, ami történt, azt kérdés nélkül is elmondta az ember. De sokszor mondani sem kellett, mert csak odakacsintott, vagy mosolyodott egyet, megpödörte hatalmas bajuszát, megforgatta a pipáját, szívott egy nagyot, majd köpött. Mindenki tudta, hogy mit jelent.

Amikor már felmelegedett a cső, és kitágult teljesen, akkor nem ropog. Kis szerencsével, ezt a hangot csak késő ősszel, majd a fűtésszezon végén, kora tavasszal lehet hallani. Tavasszal azért, mert amikor hűl a cső, akkor összehúzódik, és a bilincs ismét erősebb akar lenni. Ekkor ismét meglazíthatod a csavarokat, és azt hiheted, hogy egyszer mindenkorra megszűnt a ropogás. De tévedsz! Valami rejtélyes oknál fogva, ősszel kezdődik minden elölről. Ha szerencséd van, és nem kell például júniusban bekapcsolni a kazánt.

- Majd megmutatták a Svábok házait, (akiket vagy kitelepítettek, vagy elmenekültek) és egészen hasonlatosnak éreztük a Bukovinában hagyott portához. Csak ezek kissebnek tűntek. Nem is értette Apám, hogyan lehetett gazdálkodni ilyen kicsi kertben. Beállítottuk a lovakat az istállóba, a tehenek is kaptak helyet, Anyánk begyújtott a konyhában, körbe ültük a nagy asztalt. Héjába sült krumpli, szilvalekváros kenyér, szalonna, töpörtyű hagyma, néha tojás, vasárnap húsleves, esetleg pörkölt. Sokszor ettünk káposztát, töltve, galuskával. (Tipikus Székely étel, hús gombóc káposztalevélbe csomagolva, vagy csak mellé rakva, főzve) Amikor letelepedtünk, Apám belebetegedet az otthon elvesztésébe. Onnantól kezdve mindég betegeskedett. Gyakran ült a tornácon, napokig, bámult maga elé, vagy a távolba, nézte az erdőt. A tölgyest. Olykor legördült egy könnycsepp az arcán, de nem volt szabad észrevenni. Ilyenkor Anyám mindig elvonta a figyelmét a múltból, és valami indokkal magához hívta. Ezermester volt az öreg, mindent megfabrikált. Addig nem nyugodott, amíg meg nem javított bármit, ami elromlott a ház körül. Pedig egy ház körül valami mindig elromlik.

- Ember! Aztán a tető sarkán megent csörög a víz. Menjen már hátul, és javítsa ki, mert addig bé se jöjjön vacsorázni kegyelmed!

- Mert, hogy magázódtak ők, az volt a természetes. Próbáltam volna én tegezni a szüleimet! Nem maradhattam volna tovább a házban, csak esetleg a pajtában. Habár, a pajtában jó meleg volt, s nem egyszer aludtunk a lovakkal, vagy a tehenekkel, mert néha melegebb volt ott, mint bent a házban, úgy felmelegítették azok a nagy állatok.

Aztán Apám felmászott a padlásra, fúrt, faragott, kalapált, és megjavította a tetőt.

Ott ültünk a faház oldalában, a hegyen. Ahol építkezni kezdtünk. A petróleumlámpa alig pislákolt, és csak azért égett, hogy a füstje elriassza a szúnyogokat. Ültünk egy kőasztalnál, két tuskón, és bámultuk a Dunakanyart, a szemközti hegyeken csillogó éjszakai fényeket, és örültünk, amikor a Váci oldalon fütyült egy vonat, majd mint egy arany hernyó, kanyargott a fekete semmiben, a fák között. A csillagok fénye tükröződött a Dunában, és néha még a fürdőző halak által keltett gyűrűződést is sikerült elkapni. Olyankor mindig sóhajtott egyet Apám.

- Volt egy tó, nem messze a háztól. Oda jártunk pecázni. Télen pedig korcsolyáltunk is. Fa csúszkám volt, Apám faragta nekem. Szíjjakkal lehetett a cipőhöz kötni. Nagy szó volt akkoriban! Nem mindenkinek volt. Legtöbben csak fakutyáztak. Az összes gyermek a jégen játszódott vasárnapokon, a mise után. És abban a tóban annyi hal volt, hogy csuda! A dombtetőről látni lehetett, ahogy jártak benne, csapatokban. És a nádasban kézzel is lehetett pontyot kapni. (elkapni, de Ő így mondta)

- Most melyiket mondja?

- Mindkettőt. Otthon is volt Tó, és itt is, Tolnában. Az otthoni nagyobb volt, és tisztább a vize. De az alakja pont olyan volt, mint emennek. És a dombok is ilyenek voltak. Csak ott nagyobb volt az erdő, nagyok a fák. És voltak vad méhek, és néha loptunk mézet. Az igazi lépes méz…

Láttam rajta, hogy elérzékenyült. Előfordult néha, különösen, ha Bukovináról mesélt. Akkor nem volt szabad észrevenni, mert akkor azonnal abbahagyta a mesélést. Aztán várhattunk megint hónapokat, hogy meséljen. Anyám is szerette hallgatni Apám gyermekkori történeteit, mert végeláthatatlanul tudta mondani, és olyan jól körülírta a dolgokat, hogy teljesen beleéltük magunkat. Ha elérzékenyült, akkor rendszerint csak pár pillanatig tartott, nagyot nyelt, és tudta folytatni. Egészen addig, ameddig el nem álmosodott, és a „tegyük el magunkat holnapra!” felszólítással felállt, és elvonult az ágyba.

Folytatás következik!

Nem nevezhető nevezetesnek az általános állapot, ha az átlagosnál nem különösebb.

 Saintpaulia ionantha

Nagyon bonyolult dolog a nyelv világa, egy külön tudomány, olyan nagy dolog, amelyik a szerszámkészítéssel párhuzamosan elősegítette az ember elszakadását a környezetétől. Ismereteink kitágultak, de elszakadtunk Föld anyánk többi gyermekétől, a testvéreinktől, az általunk természetnek mondott ismerőseinktől....  A „megszakította az ismeretségét” szószerkezet előhívja a nyelvben rögzült emberi kapcsolatok képét. Ez a kép olyan teret idéz elő, amelyben az egyes egyének bizonyos távolságban vannak egymástól, közelebb vagy távolabb, kötődnek egymáshoz vagy nem kötődnek stb. (Az emberi gondolkodásban az emberek közötti kapcsolatoknak bizonyos térbeli modellje alakult ki. Erről tanúskodnak az olyan szószerkezetek, mint például: házastársi kötelék; vérségi kötelék; a barátság, a házasság köteléke; a vérség kötelékei fűzik őket össze; családi kötelék; kapcsolatot létesít, teremt; baráti, személyi, rokonsági kapcsolatok; kapcsolatba jut, kerül vkivel; vkinek laza, szoros, közeli, távoli kapcsolatai vannak vkivel; vkinek jó összeköttetése van; jó baráti viszony alakult ki közöttük; vki vonzódik vkihez; jó barátság köti őket össze; közös cél fűzi őket össze; az érdek szálai fűzik őket össze; közeli ismeretség; elszakít, megszakít minden köteléket; megszüntet, megszakít minden kapcsolatot; stb. Mivel az ismeretség olyan valamiként fogalmazódik meg, amely összeköti, összefűzi, közelebb hozza egymáshoz az embereket, annak végét, amelyet az egyik résztvevő vált ki, a koherens metaforikus rendszer fenntartása érdekében, a megszakította vkivel az ismeretségét kifejezésnek kell jeleznie. A melléknevek jelenlétét olyan szószerkezetekben, mint például: világos, zavaros, zagyva beszéd; világos gondolkodású ember; sötét jellem; világos magyarázat, stílus, érvelés; nem elég világosak a célok és a feladatok; átlátszó hazugság, gondolatok, trükk, célzás, kifogás, ürügy, lélek; zavaros megnyilatkozás; zavaros fejű ember stb. nagyon könnyen megmagyarázhatjuk az „értés látás” fogalmi metafora segítségével. Úgy tűnik, hogy ez a metafora a magyar nyelvben nagyon termékeny. Nézzük meg más megnyilvánulásait is: nem sok értelmét látom a dolognak; nézzük meg közelebbről ezt a kérdést; átlát a szavain, vkin, vmin; átlát vkinek a ravaszságán, tervén, titkain; átlátok rajtad; belátja tévedését; belátta, hogy hibás döntést hozott; a probléma megoldása új látásmódot, nézőpontot, szempontot igényel; a dolog másképpen nézett ki; látnunk kell ennek a határozatnak a hatását; vkinek a szemébe (meg)mond vmit stb. Ezt a metaforát néhány frazeologizmusban is felfedezhetjük: kinyílt a szeme; felnyitotta vkinek a szemét; kinyílt a csipája; port hint a szemébe; homokot hint vkinek a szemébe; füstöt fúj a szemébe stb. A látásnak az értéssel, tudással való kapcsolata egyértelmű. Ha az adott személy nem „látja”, vagy a „látását” valami megnehezíti, akkor nem ismeri a dolgok valódi állását. Az előbb említett melléknevek a látási érzékeléssel kapcsolatosak világos – sötét  a fény percepciójával függ össze; átlátszó – olyan, amelyen keresztül lehet látni, látni lehet, hogy mi van a túlsó oldalon; zavaros, zagyva – a felkavarodott üledék, alj miatt nem tiszta, nem átlátszó, és ezáltal megnehezíti a látást). A zavaros megnyilatkozás azt jelenti, hogy „nem átlátszó”, „nem átlátható”, és az átlátszó gondolat szószerkezettel ellentétben nem látjuk, hogy mi van mögötte, ezért nem értjük meg teljesen, egyértelműen. ...